„Sokszor nem a látványos tett az áldozat, hanem az, amit nehezen adunk oda.”

Ülnek-e még közös asztalnál a keresztények? Min múlik, hogy a börtönrácsnak melyik oldalára kerülünk? És mi köze van Jézusnak a Bud Spencer-filmekhez? Nemeshegyi-Horvát György baptista lelkésszel beszélgettünk, akiről az is kiderült, hogy gyanúsan sok olyan helyzetbe keveredik, ahol két világ összeér – és igenis tud viccet mesélni. Interjú.

Nemeshegyi-Horvát György a világban és önmagában is hosszú utat járt be, míg a hatvani baptista gyülekezet lelkésze lett: Erdélytől Amerikán át Hatvanig, nagymamája vallásosságától a tagadás, majd a hinduizmus vargabetűjén át a Krisztusba vetett hitig és a lelkipásztori hivatásig, törődésben pedig a legelesettebbek szolgálatáig jutott. 2018. szeptemberében, Hurgoi Sanyi atya mellett, ő volt a solti börtöncursillo egyik lelkipásztora. A lelkészt az egység gondolata foglalkoztatja: szerinte ahelyett, hogy a különbözőségeinket kapargatnánk, a mentén kellene egymás felé fordulnunk, ahol Krisztusban összeérünk.

Ahogy a közösségi oldaladon láttam, már a kislányod is túl van az első prédikációján. Szoktál tőle ellesni néha ezt-azt?
Három-négy éves volt, amikor az egyik este imádkoztunk, és így kezdte: Szia, Úr Jézus, én Nemeshegyi-Horvát Magdaléna vagyok, ő itt az apukám, ő meg az anyukám. Szóval megtörtént a kapcsolatfelvétel, annak rendje és módja szerint bemutatkozott. Van mit tanulni tőle.

Téged a nagymamád mutathatott be az Atyának: mesélted egy interjúban, hogy tőle „örököltél” egy református hitet – amiben aztán bekövetkezett egy nagy törés valahol ott, amikor Erdélyből az anyaországba költöztetek. Mi történt, és hogyan keveredtél vissza Istenhez?
Egy száznyolcvan fokos fordulattal, egyik napról a másikra megtagadtam Istent tizenkét éves korom körül. Akkor azt mondtam, hogy így a huszadik század végén Istenben hinni marhaság, a tudomány bebizonyította, hogy nem létezik. Utólag visszatekintve azt látom, hogy ez az életre adott válasz egy fal, védekezés volt a részemről: ha ugyanis van Isten, akkor ő mindenről tud, az pedig elég kényelmetlen az embernek. Ezután következett egy néhány évig tartó ateista korszak. Később, mivel akkor még az életemnek egy jelentős részét tette ki a sport, a mozgás a jógához, a jóga pedig a keleti filozófiákhoz, a hinduizmushoz, a buddhizmushoz vezetett. Mindez arra volt jó, hogy visszatért a gondolkodásomba legalább annyi, hogy az élet több, mint ami szemmel látható, hogy van egy láthatatlan szellemi világ is. Ezek a nézetek azonban még nem hoztak harmóniát az életembe, mert bár nagyon átszellemültnek éreztem magam, eközben volt egy rakás rendezetlenség, bűn, amivel nem tudtam elszámolni. Felnőtt fejjel, 21 évesen egy depressziós időszakom mélypontján kiáltottam ahhoz az Istenhez, akit gyerekként elhagytam, és ő válaszolt. Akkor volt a visszatérés.

Nagyon érzékeny vagy a valamilyen szempontból kiszolgáltatott embertársaid felé: a húszas éveid elején mozgáskorlátozott gyerekeket táboroztattál Amerikában, most a börtöncursillón fogvatartottakkal foglalkozol. Hol tudsz közös pontot találni magadban és bennük?
Egyrészt az Igéből is az látszik, hogy Jézus is ott segített, ahol tudott, és elég sokat mozgolódott az elesettek környékén. Másrészt biztos benne van ebben az is, hogy néha saját magamat is kiszolgáltatottnak látom, vagy egyenesen lúzerként definiálom magam: mert mondjuk evilági definíció szerint az életnek nem feltétlenül a sikeres oldalán vagyok. Ezt nem panaszképp mondom, hiszen van családom, gyermekem, otthonom, nem keserű az életem: a mai mérce azonban ezt nem tekinti sikernek. Ez az underdog-mentalitás, a tartsunk össze gondolata él bennem.

Hogy formál téged a törődés, mit kapsz a rád bízottaktól?
Nem szoktam ilyen tudatosan, részletesen megfogalmazni. De szinte mindig bebizonyosodott, hogy amikor úgy megyek szolgálni valahová, hogy na, én most rettentő sokat fogok segíteni és csomó mindenem van, amit adhatok, általában a sokszorosát kapom annak, mint amit nyújtok. Ez nem a kötelező udvarias válasz, hanem tényleg így van, nagyon sokszor megtapasztaltam már. Például életemben nem nevettem annyit, mint a mozgáskorlátozott gyerekekkel töltött nyári táborok alatt. Egy másik ilyen tapasztalatom pedig a legáció: a magyar protestáns felekezetekben bevett szokás, hogy a nagyobb ünnepekkor azokra a helyekre, ahol lelkészhiány van, fiatal teológushallgatókat küldenek segíteni. Ez mindenkinek előnyös, hiszen a gyülekezet nem marad igehirdetés nélkül, a lelkészjelölt pedig tapasztalatot szerez – és ekkor veszi kezdetét az „Etessük dugig a teológust” című nemzeti sport is: a legációból még az is pocakosan tér haza, aki előtte piszkafa volt. Komolyra fordítva a szót, már ott sokkal több szeretetet, törődést, figyelmet kaptam annál, mint amit én tudtam vinni a közösségnek.

Valahogy Istennel is így vagyunk, nem? Mindig többet kapunk, mint amit mi adunk Neki. Számodra mi jelenti a legnagyobb áldozatot a szolgálatodban?
Nem mindig az a legnagyobb áldozat, ami olyan látványosnak tűnik, hanem az, amit nehezen adunk oda.

Például amikor a motorodat adtad el, hogy a gyülekezetednek imaháza lehessen?
Az nem volt áldozat. Van, amire legfeljebb a külső szemlélő mondja, hogy nagy áldozat, én egyáltalán nem érzem annak – de az is előfordul, hogy más nem is érti, hogy nekem miért esik olyan nehezemre megválni valamitől. Van, hogy elsőre nem látszik, mennyire fontos az embernek az a valami, amiről lemond. Nekem például kisgyermekkoromtól van egy állandó késztetésem arra, hogy híres legyek: mindig szerettem volna valaki nagy, széles körben ismert és elismert emberré válni. Talán azért, mert egyke vagyok, és minden figyelem rám irányult a családban. Nekem ezt volt nehéz odatenni Isten elé, és azt mondani, hogy elfogadom azt is, ha lesz egy teljesen hétköznapi életem, nem kell rólam tudjon senki. Nehéz volt azt mondani, hogy Uram, vedd el tőlem ezt a piszkálását az ördögnek, és azt a területet műveld ki bennem, amit te akarsz: ha ez a tíz emberrel való foglalkozás, akkor hadd fogadjam örömmel azt, vagy azt is, hogy evilág szerint kicsi maradok. Ez részemről nem áldozat – áldozatot Krisztus hozott –, de ezt volt nehéz odaadni.

Mi az, amiről biztosan tudod, hogy van? Mivel „fegyverzett fel” téged a Jóisten arra, hogy szolgálhass?
Jó, hogy mondod, hogy Istentől kaptam, ez tényleg kapott ajándék – ettől még, persze, el lehet ismerni, hogy van. Van bennem egyfajta empátia. Nem bírom elviselni más ember szégyenét, érzékeny vagyok arra, ha valakit megszégyenítenek. Talán ezért biztonságban érzik magukat az emberek a közelemben, mert biztosan tudják, hogy nem fogom őket megszégyeníteni. Pásztorként néha talán jobban helyre kellene tennem embereket, de a nyilvános ledorongolás rettentő távol áll tőlem: inkább négyszemközt, békére irányuló kommunikációval érdemes az ilyen helyzeteket kezelni. Ehhez figyelmes hallgatás is szükséges, és a Jóistentől ezt az ajándékot is megkaptam.

Az egységre törekvésnek nagy szerepe van az életedben. Úgy tudom, hogy kérésedre még Beer Miklós püspök is mondott érted imát, miután felavattak baptista lelkipásztorrá.
Nagyon sokat tépelődöm, imában is gondolkozom azon, hogy mi az, amiben tényleg előrelépést hozott a reformáció, és mi az, ami – mint minden szakadás után – a „másik oldalon” maradt. Jézus a főpapi imában azért imádkozott, hogy az övéi egyek legyenek: „Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” Ez nekem nagyon a szívemen van. Remélem, hogy a keresztségben is egyezségre tudunk jutni egyszer, és lesz közös asztalunk, egység lesz nem csak a felekezetek között, de a mikrokörnyezetünk szintjén is, és Jézus nem csak a kenyérben, ostyában, borban lesz ott valóságosan, hanem bennünk, egymásban. A 133. zsoltár megígéri, hogy ahol egyetértésben élnek a testvérek, „az Úr ott áldást ad: életet mindörökre.” Bár az apostoli utódlást a protestánsok az Isten igéjén alapuló apostoli tanítással való azonosulásként értelmezik, utam során egy ponton ráirányult a figyelmem az apostoli kézrátételek történelmi sorozatában fennálló folytonosságra is, és a Jézus és Keresztelő János között lezajló párbeszéd jutott eszembe: „így illik nékünk minden igazságot betöltenünk” (Mt 3, 15, Károli-fordításban). Számomra fontos volt, hogy amennyire lehet, ez a kézrátételbeni folytonosság is megjelenjen a szolgálatomban, ezért kértem a püspöki imát. Amikor Beer Miklós kézrátétellel imádkozott értem, úgy éreztem, hogy a két világ ott összeért, és valami komplettebb lett, mint korábban volt. De nem gondolom azt, hogy innentől volna érvényes a szolgálatom, és nem is teszem ezt mások számára mércévé. Ez nekem ajándék.

Mi érkezett meg az életedbe, a szolgálatodba a cursillóval?
A cursillóval a katolicizmus egyfajta értékelését tapasztaltam meg: sokkal nagyobb becsben tartom a közelebbről megismert vonásait. Én nem katolikus háttérből jövök, nem volt sem negatív, sem különösebben pozitív előképem róla, hanem egy furcsa másik világnak tartottam, amiben bizonyos dolgokat nem tudtam – sokszor ma sem tudok – hova tenni. A cursillo hatására viszont sokkal jobban értékelem a katolicizmust: mondtam is ott a többieknek, hogy ha a 16. században ilyen lett volna az egyház, mint amit a cursilloban tapasztalok, biztosan nem történt volna szakadás.

És a börtöncursillo hogy jött a képbe?
Márciusban végeztem a „civil” cursillót, aminek a végén egy felemelő pillanatban megöleltük egymást Hurgoi Sanyi atyával. Ez annyira meghatotta Csibi Tamás börtöncursillós rektort, hogy felkért minket arra, hogy együtt tartsuk a szeptemberi solti börtöncursillót. Lásd, így jár, aki papot ölelget.

Annak idején keresőként nekem fixa ideám volt, hogy Jézus nem érthet meg engem, fogalma sem lehet a bűntudatomról, hiszen ő bűntelenként nem küzdött hasonló problémákkal. Hogyan lehet megértetni az elítéltekkel, hogy számukra is nyitott a kegyelem, hogy valóban szeretettel, jóakarattal közeledtek hozzájuk úgy is, hogy ti a rács másik oldalán vagytok?
Én tudatosítottam magamban, hogy hány dolog kapcsán lehetnék én is bent. Ezt a fogvatartottaknak is elmondtam. Tizenhét évesen szereztem jogsit, miután meglett, rögtön kétszáztízzel hasítottam a régi hármason. Bár nem mások kárára, de megtérésem előtt okiratot is hamisítottam, egy ilyen manőverrel kerültem el a katonaságot. Ha bármelyik esetben csak egyvalami rosszul sült volna el, ma én is lehetnék börtönben, ha elütök valakit, akár emberölésért. Pál apostol írja, hogy „Mid van, amit nem kaptál?” Az, hogy az ember kapott egy nagyobb biztonságot, egy védettebb családot, hogy nem olyan mélyről kezdi az életet, az is a kegyelem része. Nem szabad túl büszkének lenni arra, hogy nem sikerült börtönbe jutnunk.

Ez volt az első börtöncursillo, ahol lelkipásztori szerepben vettél részt. Hogy érezted magad?
Ugyanazt tapasztaltam, mint Beer Miklós püspök imájánál: hogy két világ összeért. Amikor Jézust helyezzük a középpontba és a nem a különbözőségeket kapargatjuk, mindig ezt történik. Bementünk Sanyi atyával, hirdettük az evangéliumot. Egyikünk sem azt erőltette, ami elválaszt minket egymástól, ő nem a Mária-dogmákról én pedig nem a bemerítkezésről beszéltem, hanem mindketten Jézusról és Isten országáról, arról, ami közös pont. Áldás volt a munkánkon: ott volt a Jóisten, és ezt megérezték a résztvevők is.

Volt vicces pillanatotok?
Sok volt, számtalan viccet meséltünk. Még én is mondtam egyet, pedig nem vagyok valami nagy viccmesélő.

Melyiket?
Az oroszlán és a krokodil beszélgetnek. Az oroszlán így szól: szervezek egy partit. A krokodil azt mondja: jó, én hozok piát. A béka hallgatja őket a mocsárban, és ezt gondolja: ez az, lesz buli, lesz pia! Oroszlán: én hozok csajokat. A krokodil: én hozok ropogtatnivalót. A béka örvendezik: ez az, lesznek lányok, és lesz ropogtatnivaló! Az oroszlán így folytatja: ezt a nyamvadt zöld mitugrászt meg itthagyjuk. Mire a béka: ez az, nem jön a krokodil!

Jó kis hangulat kerekedhetett ezután… és mi az, ami nagyon megrendítő volt számodra?
Alapvetően ebben a három napban nagyon felfokozott szellemi állapotban vagyunk, annyi imádság veszi körül az egészet a cursillistáknak és másoknak köszönhetően. Az én gyülekezetem is imádkozott otthon értünk. Ez az imádságos közeg sok megható pillanatot terem. Volt például egy cigány srác, aki többször elmondta, mennyire szeretné, ha a cursillo nem csak három napig tartana. Megérintett, hogy mennyire szomjazik az Isten jelenléte után, és kívánja, hogy ez az egész ne csak egy fellelkesülés legyen, ami majd elmúlik.

Ha három napnál is rövidebb időd volna, hogy csak három dolgot elmondhass valakinek Jézusról, mit mondanál?
Egyszer valakit haldoklóhoz hívtak, neki egy órája volt. Abból 55 percig hallgatta a haldoklót, és a maradék öt percben volt lehetősége arra, hogy azt mondja el Istenről, amire annak szüksége volt – még egy ilyen helyzetben is érdemes először hallgatni, megérteni a másikat. Azután, én valószínűleg bizonyságot tennék arról, hogy megtapasztaltam Jézus szeretetét és erejét. Ez benne a nagyszerű, hogy ő egyszerre mindkettő. A Bud Spencer-Terrence Hill filmeket is azért szeretjük, mert aki jó benne és szeretetteli, az egyúttal vagány és erős is, és ez ritka kombináció, mert a jókat általában lúzernek vagy gyengének ábrázolják. Jézus viszont amellett, hogy végtelenül szeret, a legerősebb is egyben. És nyilván azt is elmondanám, hogy a kereszten kifizette a bűneinket – ha az illető még nem tudná.

Az interjút készítette: Király Eszter – Fotó: Merényi Zita